doghead49

Paprikavörös arccal, és a kitartóan táncoló szégyenérzet lidérfényével a bensőmben voltam kénytelen beszámolni, az  elképesztő incidensről a doktornőnek...

Mèg mielőtt azonban ismèt belevágnèk muszáj engednem, hogy a mèregerős fekete tea àltal, a vèràramba zúduló koffein tömèny koncentràciója, szikraként lobbantsa làngra a szavakat burkoló bomba kanócàt.
Amennyiben arra a kijelentèsre ragadtatnám el magam, hogy egészen normàlis gyerek voltam, akkor egy rólam kèszülő festmènyen, aligha pingálhatnàk tiszta szívvel a fejem körè az igazmondás ragyogó glóriàját, mint ahogy a pengeèlhez hasonlatos intelligencia művèszi àbràzolàsa is megoldhatatlan feladat elè àllítanà, a jobb sorsra èrdemes alkotót. Az viszont tèny, hogy a kiszàmíthatatlan irànyú kívàncsiságommal kacér kísèrletező kedvem, ès az àtlagostól olykor gyökeresen eltèrő agyműködèsem (mely nèha, a teljesen magától èrtetődő tènyezők esetèn is, a valós helyzettel ellentètes következtetèsre jut), különösebbnèl, különösebb tettekre sarkallt.
Így esett, hogy ifjúkorom reggelèn egy nap felettèbb gondolkodóba ejtett a kólàs üvegre vèsett feladat: Törv. vèdve. A megfelelő informàciós forrás hiànyàban (a google még kanyarban sem volt) fel nem foghattam, mifèle leleményes furmànnyal oldották meg a törès elleni vèdelmet (mert ugyan mi mást is jelenthetne a felirat), de nem sokat teketoriáztam, làtni akartam a dolgot, mert ösztönösen èreztem, hogy a tudás szomjúságàt, leginkább a tapasztalat vizespoharànak fenèkig hörpintèsèvel lehet csillapítani. Ezért annak rendje ès módja szerint, olthatatlan lelkesedéstől hajtott elánnal hajítottam le a bèrház udvaràba, a negyedik emeletről, a jobb sorsa èrdemes palackot. A gravitáció nem volt rest, csendes egykedvűsèggel tette a dolgàt, ès az üveg èktelen csörömpölèssel ripityomra zúzódva, millió apró darabra tört. A nem várt fordulat àltal lekevert csattanós maflás, ès a barbàr pusztítás felemelő èlményétől citeràzó szívem azèrt beàrnyèkolta, a csalódottsàg fekete felhője, hogy egyesek ily csúful becsapjàk a gyanútlan nèpeket.
Az ön, ès közveszèlyes ballèpèsekkel tarkított görönygös földi pályafutásom első igazán üdìtő attidűjènek, a maga nemében páratlan műremeke azonban nem ez volt, csupàn arra gondoltam, hogy e habkönnyű közjátèk hangvillàjànak koccintásával adom meg az alaphangot az alábbiakhoz.
Minden úgy kezdődött, hogy a nyàr kellős közepén, kora dèlutàn otthon, az íróasztal előtt ültem amikor három alattomos cselszövő, a zavaros tekintetű emberi Hülyesèg, a mèlabús Unalom, valamint a nyughatatlan Matathatnèk összeesküvèsènek àrtatlan áldozatàvà vàltam. Más èsszerű magyaràzatot a mai napig nem találtam, mègis hogyan pattanhatott ki a tudatalattim kacskaringós labirintusàból, az a csalafinta gondoltatcsíra, amely követhetetlen gyorsasággal szökkent szárba. Vajon, merült fel bennem a kérdés, fel lehet-e pöckölni a kezem ügyèbe kerülő pillanatragasztót (ferrobond) az asztal feletti, alig egy mèter magassàgban talàlható polcra. Tudtam én, hogy nem az emberisèg sorsát befolyàsoló, ègető fontossàgú dilemmáról van szó, azonban a nemes kihívàs magàval ragadó ereje, ès a vàrható sikerèlmèny magvàban rejlő diadalèrzet mèzèdes csábítása, a csekély mértèkű józan èsz vèszesen imbolygó gyertyafènyèt, egy kósza szekundum alatt koppintotta el.
Belevágtam hát, hiszen az ember fia ne zárkozzon el a kihívàsoktól, kalandoktól, emellett pedig szentül hittem, hogy ez nekem összeg fog jönni. Az első nèhàny tucat sikertelen próbàlkozàs nem tört le, kitartó voltam, ès sikerre èhes akàr egy prèdàra leső farkas. Egy-kèt alkalommal már egèszen közel jàrtam küldetèsem kielégítő kiteljesedèsèhez, ès ez csak mèg jobban felhergelt: Nem koncentràlsz elèggè! Szedd már össze magad!!! Vehemensen nekiveselkedtem hàt, ès inszakadtáig feszítettem a hüvelykem mögè a mutatóújjam, majd szabadjára engedtem a benne sisteregve bizsergő energiàt, ezutàn pedig... hàt ne szépítsük, elszabadultak a dolgok. A levegőbe emelkedő ragasztó kupakja a hatásos erőszaksorozat betetőzèseként, lemondó sóhajjal a messzi tàvolba szállt. Az irgalmatlan gyorsasàggal pörgő, kalapjàt vesztett tubus vèszterhes tartalmàt, a centrifugàlis erő röhögve passzírozta kifelè. A ragasztócseppek gèppuska lövedèkekként zàporoztak mindenfelè, kapott az áldàsból a magnó, a kislàmpa búrája, az asztallap, stb. Mèg mielőtt felfoghattam volna mi is törtènik, egy kicsi csepp, rakétakènt repesztett a bal szemem felè... rosszul alakult a szénàm... ekkor azonban, még mielőtt valami visszavonhatatlan történt volna, a vègletekig èber szemreflex villàmgyors közbelèpèse óvott meg, a boldog befejezèssel aligha kecsegtető, vèszterhes vègkifejlettől. Ìgy, a gaz merènyletre kèsz matèria, a fèlig összecsukott szemem előtti pillàimon landolt, majd azon nyomban halmazàllapotot vàltott. Emiatt a bal szemem csak fèlig tudtam kinyitni.
Èdesanyàm úgy érzem nem èrtèkelte kellőkèppen szerencsès negmenekülèsem, legalábbis erre engedett következtetni, a felfokozott èrzelmi hangulatban elhangzott keresetlen szavak vaskos csokra, ès azon költői kèrdès is, amely èpelmèjűsègem meglètèt firtatta.
Az eset vègül a szemèszeten èrt vèget, ahol egy "szèpèszeti" beavatkozàs keretèben, egèszen merèszen lekaszáltàk a szempillàimat, ám még mielőtt ez megtörtént volna, a doktornő feltette a nagy kérdést: Hogyan?

Egyvalamit mindjárt az elejèn nem àrt tisztázni. A Piros Pöttyös nem egyszerű èdesség, hanem hitvallás, èletforma, a csokoládèba hempergetett túró rakètàba oltott költèszet kvintesszenciája.
Igen àm, de ha azt ember szeretné, hogy a számítógèpes játèkok iránti vonzalma miatt ràaggatott jelző a hasára is igaz legyen, akkor bizony nem eshet a finomított szénhidrátok szirèn dalànak bűvkörébe.
Idebenn a munkahelyen van egy ètel automata, amit egyszerűen csak ATM-nek hívunk. El lehet kèpzelni mit èreztem, amikor egy szèp napon gàtlàstalanul teli löttèk, piros pöttyös kis ködmönbe öltözött "rönkökkel". Konkrètan fordult egyet velem a vilàg. Àm én nem adtam meg magam a csàberő ördögènek, ès eleven kősziklakènt àlltam ellen, de belül persze nagyon sìrtam. Nem számoltam azonban azzal, hogy a tompa tekintetű, csontrèszeg óriásokként tántorgó órák, rozsdaként faljàk fel acélos elhatározásom pompàs páncèljàt. Emiatt a műszak vègèn arra jutottam, hogy egy mocskos kis csörtère hívom a sorsot. Ha mèg lesz rudi az ATM-ben akkor megveszem (biztosra vettem ugyanis, hogy nincs már)... hát nagyot tévedtem. Egyetlen árva darab maradt! Persze pènzt nem vittem magammal, ìgy sebesen dobogó szívvel suhantam érte vissza. Pont annyi volt nàlam! Az egyik làbam itt, a másik meg ott, szinte teret vàltottam, s az ATM elé izgatottságtól telve toppantottam. Eljött a pillanat! Ez az èn időm! Hurrá! S az èrmék vidáman csilingelve màr hullottak is alà. Egyszerre vèrszomjas ès győzelmes vigyorral az arcomon egy igazi àllat módjára, rettentő csattanàssal ràntottam jobbra a rekeszt, hogy kivegyem..., hogy kivegyem... a lekvàros linzert!!! Èn idióta, az egy emelettel lejjebb lèvő sort nyitottam ki. A bànattól tarkón csapottan, vert seregkènt kullogtam vissza a helyemre.
A beszámolót követően a munkatársak együttérzèsükről biztosítottak, amelyet jóízű nevetès formàjában lepleztek nagy ravaszan. Vègül kedves munkatársnőm, Kata megszànt, ès oda adta nekem a szüksèges összeget. Ezúttal màr nem hibàztam. Boldog emberként, mintegy újjàszületve tèrtem vissza ès màr bontogattam is óriás kedvencem, amikor ismét szörnyűsèg törtènt. A rudi egyharmada eltörött ès levesestànyérrà tàguló pupilláim feszített vàszna előtt kezdett el zuhanni a mèlybe. A vérembe, e vèsz hatására, nagy adag adrenalin fröccsent, majd ez, ès a kétsègbeesès cselekvèsre kèsztetett. Àm ügyessègemről, vagy inkàbb annak hiànyáról, mindent elmond, hogy nem sikerült elkapnom a szökevènyt, sőt mérhetetlen rutinnal mèg tasszítottam is egyet rajta. A rudi darab ezutàn sűvítő üstökösként csapódott bele a Kata hátàba, aki èpp beköszönt egy betelefonàló ügyfélnek. E vàratlan fordulatot, elementàris röhögèssel fogadta a szűkebb környezet, ès persze jómagam. Szegény Kata meg közben alig bírt beszélni. Nem tudta ugyan mi történt, de abban biztos lehetett, hogy megint csináltam valami félelmetes hülyeséget. Termèszetesen rudit hàtra nem hagyunk ès a földre zuhant renegàt nem veszett kàrba.

Alig telt el egy óra, egy februári tél új napjából, máris gazdagabb lettem egy bivalyerős humanitárius küldetéstudattal, melynek szerény, de annál nemesebb célja a nyavalyás irhám megmentése volt. A hátamon szaporodó verítékpatakok Amazonas deltáját alázó összetettsége, pedig egyfajta tudatalatti, szürreális performanszt alkotott, miközben a fáradtság hullámai alattomosan, és kérlelhetetlenül kúsztak be tagjaimba... Nem kellett hozzá emelt szintű analitika, hogy ennek az egyenletnek egy megoldása van. Nekem reszeltek. Ezt nagyon meg fogom szívni!
Na jó, azt tény, hogy ha maradéktalanul idillinek nem is, de eseménytelennek indult a késő este. Éjfélkor, munkahelyről ki, házak közé be, majd semmi extra, csak a már megszokott, kevéssel több mint egy óra, laza, sima séta haza. Útközben pedig, ahogy eddig mindig, oktalan baromként, vég nélkül vedelem majd az önsajnálat lélekfaló, ám már egyre kevésbé maró, karcos körtepálinkáját. Ez, és a rég halott kapcsolat mocsarában tántorgó gondolataim árja teszik majd teljessé, a mélabú eme romantikájának önsorsrontó, éjsötét reneszánszát. Negyed órányira az otthontól nem messze az Erzsébet tértől egy rövid szakaszon, drótkerítés ölelte körbe a letarolt járdát, ezzel kényszerítve az úttestre engem. A gyalogosoknak kijelölt betonnyelvre a kerítés, és egy ott parkoló taxi között terveztem visszatérni. Ekkor az addig békésen álló autó váratlanul tolatott egyet, majd megállt. Megtorpantam, és az életre pofozott pulzusom kissé megszaladt, kirángatva a melankóliából, de legyintettem, biztos nem vett észre. Előfordul az ilyen. Kerültem hát egyet, és amikor a taxi elé értem, az hirtelen ismét elindult, ezúttal előre, majd gyorsan megállt, hevesebb dübörgésre bírva a szívritmust. Na erre már lángvihart vettem bennem a mélyvörös harag.
Hááát persze! Értem én a viccet te mocskos paraszt!!! Miközben visszatértem a járdára, a sofőr irányába mutatott középső újjam, lehengerlő határozottsággal zárt be merőlegest a csillagokkal pettyezett holdfényes égbolttal, így jelezve felé, hogy kellőképp értékelem ám én, a humor eme magával ragadó formáját.
Újdonsült "pajtásomnak" több se kellett, beindultak a hengerek, nyomomba szegődtek a kerekek, és velem azon nyomban szóba is elegyedett. Nem állíthatom teljes mellszélességgel, hogy az elhangzottak diszkrét bája, szeplőtlen lelkű szűzlányok kisebb csoportját, csodálattól elragadtatott, apró sikolyokra késztette volna. Ahogy az is esélyesnek tűnt, hogy a köztünk lezajlott rövid, de annál impulzívabb szófordulatokat sem fogják a vitatan nagyjai, meghatódottan, könnyektől maszatos ábrázattal, szakterületük egyik ragyogó mérföldkövének tekinteni.
Az Erzsébet tér sarkánál ellenlábasom ekkor feltépte autója ajtaját, és lendületesen kipattant belőle. Minden kétséget kizáróan azzal a kendőzetlen szándékkal, hogy újabb szintre emelje, "emelkedett eszmecserénk" rusztikus báját. Jómagam azonban nem osztottam ilyen irányú törekvéseit, ezért egy ravasz oldalsasszéval slisszoltam el mellette, utánam nyúlt ugyan, de sem engem, se a hátizsákomat nem kapta el, ellenben üldözőbe vett.
Az eltelt hónapok napi két, három órás sétái, és a több mint tíz kilós súlyveszteségnek köszönhetően esélye se volt utolérni, nagyon gyors voltam, még a bakancs ellenére is.
Amikor pedig már éreztem, hogy feladta, és nem ér utol, ne szépítsük, ordenáré módon kiröhögtem, a lehető legtöbb gonoszságot, és kárörvendést csempészve e megnyilvánulásba. Ha pedig mindez nem lett volna még elég, egy velős, de annál mélyebb bölcsességgel bíró tanáccsal is elláttam: Le kéne fogyni köcsög!
Ezzel a magam részéről elintézettnek is véltem az incidenst, hiszen győzelmet arattam. Folytattam is a sétát haza, mintha az imént történtek hozzátartoznának a kis esti rutinomhoz.
Ám hamar kiderült, hogy akaratlanul, példaértékű tehetségről tettem tanúbizonyságot, hogyan kell végérvényesen leolvasztani másokról a civilizációs mázat, mert a taxisban súlyosan elpattanhatott valami. Visszarohant a nyitott ajtajú taxihoz, bepattant, és prédájára lecsapni kész oroszlánként bömböltette fel a motort, felgyorsult, és mellém érve csikorgó kerekkel érkezett. Lényegretörő őszinteséggel tájékoztatott arról, hogy fizikai állapotomban, és külsőmbe jelentős, ám korántsem előnyös változások várhatóak elég rövid időn belül. Majd hozzáfűzte némi szarkazmussal, mintegy grátisz: Remélem jó a kondiban vagy, mert ha elkaplak, akkor ezt nem fogod megúszni ép bőrrel.
E meglehetősen nyugtalanító jövőkép hatására, némi toroktájékon markolászó pánikkal, brutális adag adrenalint fröccsent a szervezetembe. Na lássunk miből élünk!
Kilőttem előre mint a puskagolyó, és egy tisztességes sprintet előadva szabályosan berepültem az Október 6. utcába, ahol úgy jó húsz méter után lelassítottam, tekintve, hogy az autó a nyomomba maradt, én meg nem akartam "ellőni a municiót". Nem sokkal ezután, úgy éreztem illik némi "csalafinta csavart" csempészni a játszmába, hirtelen megfordultam, és visszavágtattam a sarokig, majd villámgyors bal forduló a József Attila utcára, szaporán megcélozva következő szegletet. Eközben a "komám" se teketóriázott, az egyirányú utcából, amely szinten kiköpte magából, kitolatott, és utánam vetette magát. Én közben lendületes kanyarral szédültem be a Sas utcába, és erőteljesen törtem a kobakom, hogy kászálódhatnék ki ebből az átokverte lekvárból, mert az világos volt, hogy ezt sokáig nem fogom tudni csinálni. Aztán beugrott!
Na nem már hogy ekkora zseni legyek!!!
A Szent István Bazilika előtti tér széleinél ugyanis kövér, kavicsos betonbölcsőben virágágyások heverésztek rezzenetlenül, azokon át biztos nem tud majd követni. A közelgő győzelmi mámor szelétől hajtva gyorsítottam, és elnyargaltam közöttük, huszárosan keresztbe szelve a teret, és közben hátra sandítottam, hogy az autós mit kezd a helyzettel. Kapásból a nemlétbe sápadtam. Addig ügyeskedett, míg épphogy átfért két földdel teli térelem között, behajtva oda ahová autó nem is mehetne, és kérlelhetetlenül jött utánam. Kicsit összezuhantam és inkább sétára váltottam, hogy takarékoskodjak az energiával. Jobb ötlet híján a Bajcsy-Zsilinszky út irányába tartottam a Bazilika mellett, és közben arra lettem figyelmes, hogy a taxis a rádiójával a kezében diskurál. Erős volt az érzés, hogy az amúgy sem acélos esélyeim, komoly zuhanórepülésbe kezdtek, kezdtem fáradni és kétségbeesni.
Az utcán persze egy teremtett lélek se volt (ami hajnali fél kettő körül nem is csoda), aki felfigyelt volna a vesszőfutásomra, vagy akitől segítséget kérhettem volna.
Kiérve a Bajcsyra, laza futással az Arany János utca felé vettem az irányt, mert az valamelyest megnyugtató volt, hogy legalább az otthonom irányába tartok. Eközben a nemezisem kénytelen volt tőlem távolabbra, az út másik oldalára besorolni, mert az esetleges szembe forgalmat nem akarta megkockáztatni. Ekkor ismét megfordultam és visszafutottam a Bazilika irányába, inkább ösztönből, mert fogalmam sem volt mit csináljak. Erre az autós gyors félköríves fordulóval érkezett meg mellém, amikor ebben a pillanatban teljesen váratlanul fordult a kocka. Jézusom!!! Ez nem lehet igaz! Lehet hogy mégis megúszom??? Remegtem az izgalomtól, amikor felismertem a lehetőséget, csak ki kellett várni a megfelelő pillanatot... majd szétrobbantam az idegtől. A taxis mögött, a Nyugati tér irányából ugyanis, a kései óra ellenére, autók közeledtek. Amint a megfelelő közelségbe értek az üldözőm mögé, beindultam. Ő nem tudott most olyan gyorsan irányt váltani (főleg most, hátsójában a forgalommal), de én igen. Villámgyors hátraarc, bedurrantottam a rakétákat, jött a szélsebes sprint, beleadtam mindent ami csövön kifért, elégetve az utolsó tartalékokat. Egészen a kornerig repesztettem, aztán balra be az Arany János utcába, majd kb. tíz méter után hirtelen visszaálltam a sétára, mert három taxi jött a Bajcsy irányába egymást mögött, és felordított bennem a paranoia. Ziháltam, a tüdőm fel akart robbanni, a szívem kihagyott pár ütemet. szinte már láttam is, ahogy kipattannak, és nekem esnek. Ám nem így lett, simán elmentek mellettem, én meg újfent rohanásba kezdtem a sarokig, aztán jobbra el a Szabadság tér irányába, és közben ismét sétára váltottam. Ha netán felbukkanna az üldözőm, a sötétben csak egy ráérősen sétáló alakot lásson. Oké, nem vagyok egy észlény, de úgy okoskodtam, hogy ez jó stratégia. Persze minden porcikám azt üvöltötte, hogy tépjek hazáig, mint aki megveszett, hiszen szédelegni, meg gyomortartalmat költöztetni ráérek később is, de visszafogtam magam. Minden csendes volt, sehol senki, miközben egyfolytában a környéket figyeltem, hogy felbukkan-e a végzet. Nem bukkant fel. Kevesebb mint tíz perc múlva, remegő lábakkal, már haza is értem.... Megmenekültem.

U.i.: Egészen másként alakult volna minden, ha az intelligencia hányadosom, celsius fokban kifejezve alkalmas kenne a vízforraláshoz, teakészítéshez. Ahol a taxis kiszállt, nekem csak el kellett volna rohannom balra a Harmincad utcába, ahol az Angol Nagykövetség van. Oda nem tudott volna utánam jönni autóval. A másik kézenfekvő megoldás az lett volna, ha telefonálok a rendőrségnek. Hát erre nem tudok mit mondani, ezek nem jutottak eszembe, ugyanakkor eme történet is rövidebb, eseménytelenebb lenne.

Kétségkívül kijelenthetjük, hogy az élet nem egy, a vidámság éterével átitatott csángó csujjogató, és nem is egy térdcsapkodós hahota, ha a mindennapjaim forgatókönyvírója egy lecsúszott, pimasz zugfirkász, akiben a minősíthetetlen tréfa faktor, és a vérlázító aljasság kéz a kézben jár. Ez pedig elkerülhetetlenül, a hálátlan szerepek egész sorát, vízesésként zúdítja rám.
Pedig olyan szép lett volna az a januári hétfő, amikor minden adott volt, hogy felülemelkedjek az e nap iránti sejtszinten kódolt utálatomon, és egy embereset pödörjek az egyszerű boldogság bozontos bajszán.
Mintha tegnap történt volna... A munkavégzés jármát hanyag eleganciával levetve, feledve, gyalogszerrel szeltem át a várost keresztbe, miközben a villámként cikázó izgalom zománcán táncolt a várakozás. Otthon az épp aktuális virtuális háború mindent elsöprő, szédületes káosszal, pusztítással, és pitvarfibrillációval tarkított kurta pokla várt. Ezt követően pedig az est beálltával labdakergetésben és gólvágásban mélyíthettem, vagy rombolhattam le, elévülhetetlennek nem nevezhető érdemeimet. A lakhelyem kapuját végtelen határozottsággal átlépve, csupán három emelet választott el mindettől... Miért is történne bármi?

A lifthez érkezve azt kell látnom, hogy egy ismeretlen csinos szőke nő feje kandikál ki a fülkéből. Biztos halhatta, hogy jön valaki és megvárt. Milyen rendes, gondoltam magamban és az üdvözlés után meg is köszöntem neki (alig két perc múlva már azonban a kénköves pokolba kívánom, és azon rágom magam miért nem mentem inkább gyalog). Beszállok a liftbe, becsukom az ajtót aztán... a nő rám mutat és csípőből kicsattintott egy "jedi trükköt": Te a negyedik emeletre mész! Kapásból zavarba jöttem, ám az ami igazán megdöbbentő volt, a meglehetősen markáns igen válaszom, annak ellenére, hogy én a harmadikon lakom. Semmi baj, kerekedett felül bennem a körmönfont, optimista matekos hiszen 75 százalékos esélyem van, hogy ő nem ott száll ki, és nekem meg nem kell magyarázkodnom. Nem jött be, kijelentette, hogy ő is oda megy, ezért kénytelen voltam vallani: Hát én igazából a harmadikon lakom, ám olyan határozottan mondtad a negyediket, hogy ezért bólintottam rá. Miközben megnyomtam a harmadik emeleti gombot, bájos útitársnőm elkezdett nevetni, amit én együgyű, bamba amőbaként úgy fogtam fel, hogy nekem itt bizony sikerem van,  nem is akármilyen. Az agyamba toluló sikerélmény ostorpattogtatásától hajtva, dolgos mozdonyfűtőként tettem rá még egy lapáttal: Szerintem, ha az első emeleted említed, akkor én arra is igent mondok. Erre még jobban elkezdett kacagni, melynek köszönhetően az önbizalmam, a realitás talajáról elrugaszkodó rakétaként, sűvítve hagyta el el a föld légterét nyílegyenesen száguldva a mély űr irányába. Itt kellet volna abbahagynom a sikerek ormán, de már nem bírtam leállni. Tudod mit? Vetettem fel neki. Ha legközelebb találkozunk és azt kérdem, hogy a harmadikra mész-e, akkor te mondasz igent. A vidámságot mintha egy ollóval nyisszantották volna el, a súlyos és kínos csend pedig tonnányi teherként ereszkedett alá, miközben a lift magasztos lassúsággal kapaszkodott fel. Na ekkor már igazán kussolhattam volna, de rettenetes késztetést éreztem, hogy mondjak valamit, hogy valamiképp oldjam ezt a lehetetlen helyzetet, ezért a következő gyökérséggel bírtam előállni, a kezemet védekezőn magam elé tartva: Ez nem ajánlat volt. A négyszavas önmegsemisítés hatására úgy égtem szénné, hogy közben éreztem, fénysebességgel süllyedek a föld középpontja felé. A megérkezéskor gyors elköszönéssel, konkrétan menekülve estem ki a fülkéből.

Később amikor nem sikerült elkerülnöm, vagy kimódolnom a magányos utazást, és kérdezték melyik szintre megyek, akkor nem egyszer a negyediket mondtam, majd mindig gyorsan javítottam is, miközben alig bírtam visszatartani a fel-feltörő röhögést.
Ma már maximálisan be vagyok biztosítva, újabb ilyen eset teljességgel kizárt. A negyediken dolgozom, a negyediken lakom. Akaratlanul így oltottam be magam, a negyedik emeletes incidens bacilusa elleni vakcinával.