Kétségkívül kijelenthetjük, hogy az élet nem egy, a vidámság éterével átitatott csángó csujjogató, és nem is egy térdcsapkodós hahota, ha a mindennapjaim forgatókönyvírója egy lecsúszott, pimasz zugfirkász, akiben a minősíthetetlen tréfa faktor, és a vérlázító aljasság kéz a kézben jár. Ez pedig elkerülhetetlenül, a hálátlan szerepek egész sorát, vízesésként zúdítja rám.
Pedig olyan szép lett volna az a januári hétfő, amikor minden adott volt, hogy felülemelkedjek az e nap iránti sejtszinten kódolt utálatomon, és egy embereset pödörjek az egyszerű boldogság bozontos bajszán.
Mintha tegnap történt volna... A munkavégzés jármát hanyag eleganciával levetve, feledve, gyalogszerrel szeltem át a várost keresztbe, miközben a villámként cikázó izgalom zománcán táncolt a várakozás. Otthon az épp aktuális virtuális háború mindent elsöprő, szédületes káosszal, pusztítással, és pitvarfibrillációval tarkított kurta pokla várt. Ezt követően pedig az est beálltával labdakergetésben és gólvágásban mélyíthettem, vagy rombolhattam le, elévülhetetlennek nem nevezhető érdemeimet. A lakhelyem kapuját végtelen határozottsággal átlépve, csupán három emelet választott el mindettől... Miért is történne bármi?

A lifthez érkezve azt kell látnom, hogy egy ismeretlen csinos szőke nő feje kandikál ki a fülkéből. Biztos halhatta, hogy jön valaki és megvárt. Milyen rendes, gondoltam magamban és az üdvözlés után meg is köszöntem neki (alig két perc múlva már azonban a kénköves pokolba kívánom, és azon rágom magam miért nem mentem inkább gyalog). Beszállok a liftbe, becsukom az ajtót aztán... a nő rám mutat és csípőből kicsattintott egy "jedi trükköt": Te a negyedik emeletre mész! Kapásból zavarba jöttem, ám az ami igazán megdöbbentő volt, a meglehetősen markáns igen válaszom, annak ellenére, hogy én a harmadikon lakom. Semmi baj, kerekedett felül bennem a körmönfont, optimista matekos hiszen 75 százalékos esélyem van, hogy ő nem ott száll ki, és nekem meg nem kell magyarázkodnom. Nem jött be, kijelentette, hogy ő is oda megy, ezért kénytelen voltam vallani: Hát én igazából a harmadikon lakom, ám olyan határozottan mondtad a negyediket, hogy ezért bólintottam rá. Miközben megnyomtam a harmadik emeleti gombot, bájos útitársnőm elkezdett nevetni, amit én együgyű, bamba amőbaként úgy fogtam fel, hogy nekem itt bizony sikerem van,  nem is akármilyen. Az agyamba toluló sikerélmény ostorpattogtatásától hajtva, dolgos mozdonyfűtőként tettem rá még egy lapáttal: Szerintem, ha az első emeleted említed, akkor én arra is igent mondok. Erre még jobban elkezdett kacagni, melynek köszönhetően az önbizalmam, a realitás talajáról elrugaszkodó rakétaként, sűvítve hagyta el el a föld légterét nyílegyenesen száguldva a mély űr irányába. Itt kellet volna abbahagynom a sikerek ormán, de már nem bírtam leállni. Tudod mit? Vetettem fel neki. Ha legközelebb találkozunk és azt kérdem, hogy a harmadikra mész-e, akkor te mondasz igent. A vidámságot mintha egy ollóval nyisszantották volna el, a súlyos és kínos csend pedig tonnányi teherként ereszkedett alá, miközben a lift magasztos lassúsággal kapaszkodott fel. Na ekkor már igazán kussolhattam volna, de rettenetes késztetést éreztem, hogy mondjak valamit, hogy valamiképp oldjam ezt a lehetetlen helyzetet, ezért a következő gyökérséggel bírtam előállni, a kezemet védekezőn magam elé tartva: Ez nem ajánlat volt. A négyszavas önmegsemisítés hatására úgy égtem szénné, hogy közben éreztem, fénysebességgel süllyedek a föld középpontja felé. A megérkezéskor gyors elköszönéssel, konkrétan menekülve estem ki a fülkéből.

Később amikor nem sikerült elkerülnöm, vagy kimódolnom a magányos utazást, és kérdezték melyik szintre megyek, akkor nem egyszer a negyediket mondtam, majd mindig gyorsan javítottam is, miközben alig bírtam visszatartani a fel-feltörő röhögést.
Ma már maximálisan be vagyok biztosítva, újabb ilyen eset teljességgel kizárt. A negyediken dolgozom, a negyediken lakom. Akaratlanul így oltottam be magam, a negyedik emeletes incidens bacilusa elleni vakcinával.