Alig telt el egy óra, egy februári tél új napjából, máris gazdagabb lettem egy bivalyerős humanitárius küldetéstudattal, melynek szerény, de annál nemesebb célja a nyavalyás irhám megmentése volt. A hátamon szaporodó verítékpatakok Amazonas deltáját alázó összetettsége, pedig egyfajta tudatalatti, szürreális performanszt alkotott, miközben a fáradtság hullámai alattomosan, és kérlelhetetlenül kúsztak be tagjaimba... Nem kellett hozzá emelt szintű analitika, hogy ennek az egyenletnek egy megoldása van. Nekem reszeltek. Ezt nagyon meg fogom szívni!
Na jó, azt tény, hogy ha maradéktalanul idillinek nem is, de eseménytelennek indult a késő este. Éjfélkor, munkahelyről ki, házak közé be, majd semmi extra, csak a már megszokott, kevéssel több mint egy óra, laza, sima séta haza. Útközben pedig, ahogy eddig mindig, oktalan baromként, vég nélkül vedelem majd az önsajnálat lélekfaló, ám már egyre kevésbé maró, karcos körtepálinkáját. Ez, és a rég halott kapcsolat mocsarában tántorgó gondolataim árja teszik majd teljessé, a mélabú eme romantikájának önsorsrontó, éjsötét reneszánszát. Negyed órányira az otthontól nem messze az Erzsébet tértől egy rövid szakaszon, drótkerítés ölelte körbe a letarolt járdát, ezzel kényszerítve az úttestre engem. A gyalogosoknak kijelölt betonnyelvre a kerítés, és egy ott parkoló taxi között terveztem visszatérni. Ekkor az addig békésen álló autó váratlanul tolatott egyet, majd megállt. Megtorpantam, és az életre pofozott pulzusom kissé megszaladt, kirángatva a melankóliából, de legyintettem, biztos nem vett észre. Előfordul az ilyen. Kerültem hát egyet, és amikor a taxi elé értem, az hirtelen ismét elindult, ezúttal előre, majd gyorsan megállt, hevesebb dübörgésre bírva a szívritmust. Na erre már lángvihart vettem bennem a mélyvörös harag.
Hááát persze! Értem én a viccet te mocskos paraszt!!! Miközben visszatértem a járdára, a sofőr irányába mutatott középső újjam, lehengerlő határozottsággal zárt be merőlegest a csillagokkal pettyezett holdfényes égbolttal, így jelezve felé, hogy kellőképp értékelem ám én, a humor eme magával ragadó formáját.
Újdonsült "pajtásomnak" több se kellett, beindultak a hengerek, nyomomba szegődtek a kerekek, és velem azon nyomban szóba is elegyedett. Nem állíthatom teljes mellszélességgel, hogy az elhangzottak diszkrét bája, szeplőtlen lelkű szűzlányok kisebb csoportját, csodálattól elragadtatott, apró sikolyokra késztette volna. Ahogy az is esélyesnek tűnt, hogy a köztünk lezajlott rövid, de annál impulzívabb szófordulatokat sem fogják a vitatan nagyjai, meghatódottan, könnyektől maszatos ábrázattal, szakterületük egyik ragyogó mérföldkövének tekinteni.
Az Erzsébet tér sarkánál ellenlábasom ekkor feltépte autója ajtaját, és lendületesen kipattant belőle. Minden kétséget kizáróan azzal a kendőzetlen szándékkal, hogy újabb szintre emelje, "emelkedett eszmecserénk" rusztikus báját. Jómagam azonban nem osztottam ilyen irányú törekvéseit, ezért egy ravasz oldalsasszéval slisszoltam el mellette, utánam nyúlt ugyan, de sem engem, se a hátizsákomat nem kapta el, ellenben üldözőbe vett.
Az eltelt hónapok napi két, három órás sétái, és a több mint tíz kilós súlyveszteségnek köszönhetően esélye se volt utolérni, nagyon gyors voltam, még a bakancs ellenére is.
Amikor pedig már éreztem, hogy feladta, és nem ér utol, ne szépítsük, ordenáré módon kiröhögtem, a lehető legtöbb gonoszságot, és kárörvendést csempészve e megnyilvánulásba. Ha pedig mindez nem lett volna még elég, egy velős, de annál mélyebb bölcsességgel bíró tanáccsal is elláttam: Le kéne fogyni köcsög!
Ezzel a magam részéről elintézettnek is véltem az incidenst, hiszen győzelmet arattam. Folytattam is a sétát haza, mintha az imént történtek hozzátartoznának a kis esti rutinomhoz.
Ám hamar kiderült, hogy akaratlanul, példaértékű tehetségről tettem tanúbizonyságot, hogyan kell végérvényesen leolvasztani másokról a civilizációs mázat, mert a taxisban súlyosan elpattanhatott valami. Visszarohant a nyitott ajtajú taxihoz, bepattant, és prédájára lecsapni kész oroszlánként bömböltette fel a motort, felgyorsult, és mellém érve csikorgó kerekkel érkezett. Lényegretörő őszinteséggel tájékoztatott arról, hogy fizikai állapotomban, és külsőmbe jelentős, ám korántsem előnyös változások várhatóak elég rövid időn belül. Majd hozzáfűzte némi szarkazmussal, mintegy grátisz: Remélem jó a kondiban vagy, mert ha elkaplak, akkor ezt nem fogod megúszni ép bőrrel.
E meglehetősen nyugtalanító jövőkép hatására, némi toroktájékon markolászó pánikkal, brutális adag adrenalint fröccsent a szervezetembe. Na lássunk miből élünk!
Kilőttem előre mint a puskagolyó, és egy tisztességes sprintet előadva szabályosan berepültem az Október 6. utcába, ahol úgy jó húsz méter után lelassítottam, tekintve, hogy az autó a nyomomba maradt, én meg nem akartam "ellőni a municiót". Nem sokkal ezután, úgy éreztem illik némi "csalafinta csavart" csempészni a játszmába, hirtelen megfordultam, és visszavágtattam a sarokig, majd villámgyors bal forduló a József Attila utcára, szaporán megcélozva következő szegletet. Eközben a "komám" se teketóriázott, az egyirányú utcából, amely szinten kiköpte magából, kitolatott, és utánam vetette magát. Én közben lendületes kanyarral szédültem be a Sas utcába, és erőteljesen törtem a kobakom, hogy kászálódhatnék ki ebből az átokverte lekvárból, mert az világos volt, hogy ezt sokáig nem fogom tudni csinálni. Aztán beugrott!
Na nem már hogy ekkora zseni legyek!!!
A Szent István Bazilika előtti tér széleinél ugyanis kövér, kavicsos betonbölcsőben virágágyások heverésztek rezzenetlenül, azokon át biztos nem tud majd követni. A közelgő győzelmi mámor szelétől hajtva gyorsítottam, és elnyargaltam közöttük, huszárosan keresztbe szelve a teret, és közben hátra sandítottam, hogy az autós mit kezd a helyzettel. Kapásból a nemlétbe sápadtam. Addig ügyeskedett, míg épphogy átfért két földdel teli térelem között, behajtva oda ahová autó nem is mehetne, és kérlelhetetlenül jött utánam. Kicsit összezuhantam és inkább sétára váltottam, hogy takarékoskodjak az energiával. Jobb ötlet híján a Bajcsy-Zsilinszky út irányába tartottam a Bazilika mellett, és közben arra lettem figyelmes, hogy a taxis a rádiójával a kezében diskurál. Erős volt az érzés, hogy az amúgy sem acélos esélyeim, komoly zuhanórepülésbe kezdtek, kezdtem fáradni és kétségbeesni.
Az utcán persze egy teremtett lélek se volt (ami hajnali fél kettő körül nem is csoda), aki felfigyelt volna a vesszőfutásomra, vagy akitől segítséget kérhettem volna.
Kiérve a Bajcsyra, laza futással az Arany János utca felé vettem az irányt, mert az valamelyest megnyugtató volt, hogy legalább az otthonom irányába tartok. Eközben a nemezisem kénytelen volt tőlem távolabbra, az út másik oldalára besorolni, mert az esetleges szembe forgalmat nem akarta megkockáztatni. Ekkor ismét megfordultam és visszafutottam a Bazilika irányába, inkább ösztönből, mert fogalmam sem volt mit csináljak. Erre az autós gyors félköríves fordulóval érkezett meg mellém, amikor ebben a pillanatban teljesen váratlanul fordult a kocka. Jézusom!!! Ez nem lehet igaz! Lehet hogy mégis megúszom??? Remegtem az izgalomtól, amikor felismertem a lehetőséget, csak ki kellett várni a megfelelő pillanatot... majd szétrobbantam az idegtől. A taxis mögött, a Nyugati tér irányából ugyanis, a kései óra ellenére, autók közeledtek. Amint a megfelelő közelségbe értek az üldözőm mögé, beindultam. Ő nem tudott most olyan gyorsan irányt váltani (főleg most, hátsójában a forgalommal), de én igen. Villámgyors hátraarc, bedurrantottam a rakétákat, jött a szélsebes sprint, beleadtam mindent ami csövön kifért, elégetve az utolsó tartalékokat. Egészen a kornerig repesztettem, aztán balra be az Arany János utcába, majd kb. tíz méter után hirtelen visszaálltam a sétára, mert három taxi jött a Bajcsy irányába egymást mögött, és felordított bennem a paranoia. Ziháltam, a tüdőm fel akart robbanni, a szívem kihagyott pár ütemet. szinte már láttam is, ahogy kipattannak, és nekem esnek. Ám nem így lett, simán elmentek mellettem, én meg újfent rohanásba kezdtem a sarokig, aztán jobbra el a Szabadság tér irányába, és közben ismét sétára váltottam. Ha netán felbukkanna az üldözőm, a sötétben csak egy ráérősen sétáló alakot lásson. Oké, nem vagyok egy észlény, de úgy okoskodtam, hogy ez jó stratégia. Persze minden porcikám azt üvöltötte, hogy tépjek hazáig, mint aki megveszett, hiszen szédelegni, meg gyomortartalmat költöztetni ráérek később is, de visszafogtam magam. Minden csendes volt, sehol senki, miközben egyfolytában a környéket figyeltem, hogy felbukkan-e a végzet. Nem bukkant fel. Kevesebb mint tíz perc múlva, remegő lábakkal, már haza is értem.... Megmenekültem.

U.i.: Egészen másként alakult volna minden, ha az intelligencia hányadosom, celsius fokban kifejezve alkalmas kenne a vízforraláshoz, teakészítéshez. Ahol a taxis kiszállt, nekem csak el kellett volna rohannom balra a Harmincad utcába, ahol az Angol Nagykövetség van. Oda nem tudott volna utánam jönni autóval. A másik kézenfekvő megoldás az lett volna, ha telefonálok a rendőrségnek. Hát erre nem tudok mit mondani, ezek nem jutottak eszembe, ugyanakkor eme történet is rövidebb, eseménytelenebb lenne.