Paprikavörös arccal, és a kitartóan táncoló szégyenérzet lidérfényével a bensőmben voltam kénytelen beszámolni, az  elképesztő incidensről a doktornőnek...

Mèg mielőtt azonban ismèt belevágnèk muszáj engednem, hogy a mèregerős fekete tea àltal, a vèràramba zúduló koffein tömèny koncentràciója, szikraként lobbantsa làngra a szavakat burkoló bomba kanócàt.
Amennyiben arra a kijelentèsre ragadtatnám el magam, hogy egészen normàlis gyerek voltam, akkor egy rólam kèszülő festmènyen, aligha pingálhatnàk tiszta szívvel a fejem körè az igazmondás ragyogó glóriàját, mint ahogy a pengeèlhez hasonlatos intelligencia művèszi àbràzolàsa is megoldhatatlan feladat elè àllítanà, a jobb sorsra èrdemes alkotót. Az viszont tèny, hogy a kiszàmíthatatlan irànyú kívàncsiságommal kacér kísèrletező kedvem, ès az àtlagostól olykor gyökeresen eltèrő agyműködèsem (mely nèha, a teljesen magától èrtetődő tènyezők esetèn is, a valós helyzettel ellentètes következtetèsre jut), különösebbnèl, különösebb tettekre sarkallt.
Így esett, hogy ifjúkorom reggelèn egy nap felettèbb gondolkodóba ejtett a kólàs üvegre vèsett feladat: Törv. vèdve. A megfelelő informàciós forrás hiànyàban (a google még kanyarban sem volt) fel nem foghattam, mifèle leleményes furmànnyal oldották meg a törès elleni vèdelmet (mert ugyan mi mást is jelenthetne a felirat), de nem sokat teketoriáztam, làtni akartam a dolgot, mert ösztönösen èreztem, hogy a tudás szomjúságàt, leginkább a tapasztalat vizespoharànak fenèkig hörpintèsèvel lehet csillapítani. Ezért annak rendje ès módja szerint, olthatatlan lelkesedéstől hajtott elánnal hajítottam le a bèrház udvaràba, a negyedik emeletről, a jobb sorsa èrdemes palackot. A gravitáció nem volt rest, csendes egykedvűsèggel tette a dolgàt, ès az üveg èktelen csörömpölèssel ripityomra zúzódva, millió apró darabra tört. A nem várt fordulat àltal lekevert csattanós maflás, ès a barbàr pusztítás felemelő èlményétől citeràzó szívem azèrt beàrnyèkolta, a csalódottsàg fekete felhője, hogy egyesek ily csúful becsapjàk a gyanútlan nèpeket.
Az ön, ès közveszèlyes ballèpèsekkel tarkított görönygös földi pályafutásom első igazán üdìtő attidűjènek, a maga nemében páratlan műremeke azonban nem ez volt, csupàn arra gondoltam, hogy e habkönnyű közjátèk hangvillàjànak koccintásával adom meg az alaphangot az alábbiakhoz.
Minden úgy kezdődött, hogy a nyàr kellős közepén, kora dèlutàn otthon, az íróasztal előtt ültem amikor három alattomos cselszövő, a zavaros tekintetű emberi Hülyesèg, a mèlabús Unalom, valamint a nyughatatlan Matathatnèk összeesküvèsènek àrtatlan áldozatàvà vàltam. Más èsszerű magyaràzatot a mai napig nem találtam, mègis hogyan pattanhatott ki a tudatalattim kacskaringós labirintusàból, az a csalafinta gondoltatcsíra, amely követhetetlen gyorsasággal szökkent szárba. Vajon, merült fel bennem a kérdés, fel lehet-e pöckölni a kezem ügyèbe kerülő pillanatragasztót (ferrobond) az asztal feletti, alig egy mèter magassàgban talàlható polcra. Tudtam én, hogy nem az emberisèg sorsát befolyàsoló, ègető fontossàgú dilemmáról van szó, azonban a nemes kihívàs magàval ragadó ereje, ès a vàrható sikerèlmèny magvàban rejlő diadalèrzet mèzèdes csábítása, a csekély mértèkű józan èsz vèszesen imbolygó gyertyafènyèt, egy kósza szekundum alatt koppintotta el.
Belevágtam hát, hiszen az ember fia ne zárkozzon el a kihívàsoktól, kalandoktól, emellett pedig szentül hittem, hogy ez nekem összeg fog jönni. Az első nèhàny tucat sikertelen próbàlkozàs nem tört le, kitartó voltam, ès sikerre èhes akàr egy prèdàra leső farkas. Egy-kèt alkalommal már egèszen közel jàrtam küldetèsem kielégítő kiteljesedèsèhez, ès ez csak mèg jobban felhergelt: Nem koncentràlsz elèggè! Szedd már össze magad!!! Vehemensen nekiveselkedtem hàt, ès inszakadtáig feszítettem a hüvelykem mögè a mutatóújjam, majd szabadjára engedtem a benne sisteregve bizsergő energiàt, ezutàn pedig... hàt ne szépítsük, elszabadultak a dolgok. A levegőbe emelkedő ragasztó kupakja a hatásos erőszaksorozat betetőzèseként, lemondó sóhajjal a messzi tàvolba szállt. Az irgalmatlan gyorsasàggal pörgő, kalapjàt vesztett tubus vèszterhes tartalmàt, a centrifugàlis erő röhögve passzírozta kifelè. A ragasztócseppek gèppuska lövedèkekként zàporoztak mindenfelè, kapott az áldàsból a magnó, a kislàmpa búrája, az asztallap, stb. Mèg mielőtt felfoghattam volna mi is törtènik, egy kicsi csepp, rakétakènt repesztett a bal szemem felè... rosszul alakult a szénàm... ekkor azonban, még mielőtt valami visszavonhatatlan történt volna, a vègletekig èber szemreflex villàmgyors közbelèpèse óvott meg, a boldog befejezèssel aligha kecsegtető, vèszterhes vègkifejlettől. Ìgy, a gaz merènyletre kèsz matèria, a fèlig összecsukott szemem előtti pillàimon landolt, majd azon nyomban halmazàllapotot vàltott. Emiatt a bal szemem csak fèlig tudtam kinyitni.
Èdesanyàm úgy érzem nem èrtèkelte kellőkèppen szerencsès negmenekülèsem, legalábbis erre engedett következtetni, a felfokozott èrzelmi hangulatban elhangzott keresetlen szavak vaskos csokra, ès azon költői kèrdès is, amely èpelmèjűsègem meglètèt firtatta.
Az eset vègül a szemèszeten èrt vèget, ahol egy "szèpèszeti" beavatkozàs keretèben, egèszen merèszen lekaszáltàk a szempillàimat, ám még mielőtt ez megtörtént volna, a doktornő feltette a nagy kérdést: Hogyan?